Amikor beértek a barlangba, Liola egy száraz levelekből és ágacskákból rakott aprócska tűz fényénél, egy tüskébe fűzött lószőrrel épp Aton sebeit próbálta összevarrni.

A zsoldos egy darabig tűrte, hogy a lány a testébe bökdösse a tüskét, aztán egyre jobban izzadni kezdett, végül felkiáltott:

– Hagyd abba! Ha a sebbe nem, ebbe biztos belehalok.

Társai aggódva néztek össze. Kölyök odaszaladt a ziháló harcoshoz, és lekuporodott mellé, szeretettel végigsimította a homlokát. Aton kicsit megnyugodott. Verejtékes arccal, dühödt tekintettel nézett Liolára.

– Add neki oda! – nyögte. – Finomabb a keze, mint neked!

Liola sértődötten felállt, és elhátrált onnan. Amikor Fukor mellé lépett, a lány megkérdezte:

– Így segítenek azok az istenek?

Fukor a fejét ingatva sóhajtott.

– Nem tudom. Semmit nem értek. Elsősorban magamat. Minden, amit tanultam értelmét vesztette. Amikor láttam Atont összecsuklani, megrendült a hitem. Doro mester nem így festette le nekem Zornt. Pontosan olyan formában jelent meg, ahogy a tanítások írják, de nem így kellene viselkednie a legendák szerint.  Ez egy bosszúálló isten!

– Semmiben ne higgy, amíg a saját szemeddel nem láttad! És ha hátat fordítasz neki, akkor számíts rá, hogy hátba támad, vagy egészen más lesz, mire visszafordulsz. Én ezt tapasztaltam, amióta kislányként otthagytam apám házát, miután az egyik vendége összekevert a szajhákkal.

– A harag beszél belőled, Liola.

– Ez az igazság!

– Én hiszem, hogy minden jóra fordul, ha békére és szeretetre törekszünk.

Liola nevetett.

– Te beszélsz, aki az imént támadt neki a saját istenének?!

– Nem, ez a Zorn már nem az én istenem! Valahol létezik egy igaz isten, aki jó, megbocsátó, és irgalmas.

– Már értem, miért lettél pap, barátom! – Liola sóhajtva visszament Atonhoz.

Kölyök a zsoldos mellett térdelt, és két nyitott tenyerét a sebek felett tartotta.

– Most mit csinálsz? – kérdezte Liola, majdnem nevetve. – Ugye, nem hiszed, hogy így meggyógyul?

A gyerek zavartan nézett rá, elhúzta a kezét.

– Úgy éreztem, ezt kell tennem!

Aton megragadta a csuklóját.

– Azonnal tedd vissza a kezed!  Az előbb nem fájt! Csináld, csináld tovább!

Kölyök zavartan engedelmeskedett.

Aton zihálása lassan csendes lélegzéssé szelídült, lehunyta a szemét, és a feje félrebillent.

– Meghalt – suttogta Liola.

Tork elhűlten motyogta:

– Begyógyulnak, begyógyulnak a sebek!

 

Amikor hajnalban Aton magához tért, Liola már egy ideje figyelte.

A harcos felült, aztán csodálkozva az oldalához nyúlt, és oda is nézett: a szigony által ütött három seb teljesen eltűnt.

Kölyök, szorosan mellé bújva, mélyen aludt. Aton lehúzta magáról a köpenyét, amivel az éjjel valaki betakarta, és a gyerekre terítette. Aztán megsimogatta az arcát.

Liolát megdöbbentette a zsoldos szeretetteljes, gyengéd megnyilvánulása.

– A rokonod? – kérdezte azonnal.

Aton a fejét rázta.

– Nem, de olyan különös ez a gyerek – mondta komoly hangon, Liola szemébe nézve.

– Te nem érzed, hogy vigyáznod kell rá, hogy szolgálnod kell neki, hogy követned kell? Kölyök olyan védtelennek tűnik, de egy megszelídített hangyán lovagol. Ki tudja, mióta él már egyedül, és hogy’ maradt eddig életben…

– Megzavart a hála, zsoldos? Nem tudod, hogy’ köszönd meg, hogy megmentette az életed? – nevetett a lány, miközben mellé telepedett. – Először azt hittem, fizetnek neked, hogy vigyázz a gyerekre. De te saját elhatározásból maradtál vele, és a hangyájával, igaz?

– Mondom, hogy ez a fiú különleges – a férfi hirtelen felpattant, és otthagyta a lányt.

Liola a tűz fényénél Kölyök arcát kezdte vizsgálgatni, néhány pillanat múlva őt is a hatalmába kerítette valami különös érzés: a tisztelet és a szeretet furcsa keveréke. Egy templom képe rémlett fel előtte, ahová az édesanyja vitte el kislány korában.

Lassan felállt, és visszatért a fekhelyéhez, de már nem jött álom a szemére.

 

Aton céltalanul tekergett egy ideig az erdőben. Teljesen összezavarodott. Múlt éjjel már biztos volt benne, hogy örökre elhagyja ezt a világot, erre Kölyök csodát tett…

Tudta, hogy az élete már soha sem lesz olyan, mint régen. Ha nem Fukort, akkor ezt a fiút fogja szolgálni, mindhalálig! Elhatározása után eltűnt minden kétsége, és szinte vidáman indult vissza a barlanghoz.

Már majdnem odaért, mikor egy fekvő alakot vett észre a fűben. Egy előkelő ruhás, gyönyörű nő volt. A harcos letérdelt, és a karjába vette, finoman végigsimította az arcát, hogy magához térítse. A nő felnyitotta a szemét, és azt suttogta:

– Imám meghallgattatott. Téged kerestelek, zsoldos. A városba mondták, hogy merre indultál. A nevem Elila. A családom minden tagját kiirtották, ismerem a gyilkosokat. Szeretnélek felfogadni, hogy felkutasd őket – a nő elkínzottan felsóhajtott –, de ahogy ide tartottam, valaki rám támadt és elvitte az értékeim.

– Elviszlek a társaimhoz, ott egyelőre biztonságban leszel. A bosszún ráérsz gondolkodni később!

 

Torkot teljesen megbolondította a szépasszony érkezése, de még Aton is magára vette tartalék mellényét, jó szorosra összehúzva rajta a zsinórokat, hogy elrejtse szörnyű forradásait. Délelőtt, mivel élelemre volt szükségük, visszatértek a tengerhez, hogy halat fogjanak.

Amikor a kifogott halakat sütötték, Aton odahívta magához Kölyköt, de ő csak a fejét rázta, és bizalmatlanul figyelte Elilát. 

Liola az egyedül üldögélő kisfiú mellé telepedett, és vigasztaló hangon azt mondta:

– Ne félj, a férfiak mind ilyenek lesznek egy csinos nő láttán. Aton akkor is a barátod, ha most látszólag teljesen megkergült.

– Te is nő vagy, Liola, nagyon szép nő – mondta a kisfiú meglepetten.

– Engem nem szeretnek, mert én nem a ruhám nyitom ki, hanem a szemem meg a szám.

– Ez az asszony nem becsületes, Liola – mondta a kisfiú komoly hangon, aztán a tengert bámulta. Úgy tűnt, nincs kedve tovább beszélgetni.

Aton a tűz mellett üldögélt Elilával, és a kalandjairól mesélt neki. A nő időnként megsimogatta a harcos karját.

Fukor nem messze tőlük keserű arccal nézette a Zorn által elhajított szigonyt. Liola odament hozzá.

– Aton kis híján meghalt miattad. Baj van az írástudásoddal? – jegyezte meg, árnyalatnyi nehezteléssel a hangjában.

Fukor a kezébe adta a szigonyt.

– Ez nem az a szigony, amit elhoztam az illuzionistától.

Tork, aki egy fa alatt heverészett a tarisznyájáért nyúlt, és kotorászni kezdett benne.

Fukor észrevette a mozdulatot. Hirtelen felpattant, és a zsoldos felé indult.

– Mit rejtegetsz ott?  – kérdezte, tőle szokatlanul feszült hangon.

Aton is felfigyelt a jelenetre.

– Tork, mi van nálad?

A tolvaj előhúzta a szigonyt, Fukor kikapta a kezéből.

– Képes voltál ellopni? Mindannyiunkat veszélybe sodortál!

Aton felállt, Elilának nyújtotta a kezét, de a felugró szépség akkora erővel lökte el magától, hogy a zsoldos hanyatt vágódott. A nőt pedig pára és köd borította el. A következő pillanatban ott állt előttük Zorn. Az isten Fukor felé indult, kikapta a kezéből a szigonyt, és a botjára illesztette. A szigonyhegyekből villámok csaptak ki.

 – Megfizetsz, áruló! – kiáltotta Zorn, majd Fukor mellébe nyomta a szigonyt, és ugyanazzal a lendülettel ki is rántotta.

Az isten a magasba emelkedett, szigonya körül továbbra is villámok cikáztak, és velőtrázó, sikolyszerű kacaját még azután is hallották, hogy elnyelte a köd.

Amikor Zorn eltűnt, Liola és Kölyök a földön heverő Fukorhoz rohant. A fiú kezét a pap melle fölé emelte, de a seb nem indult gyógyulásnak. Vörös vér bugyogott ki a három lyukon. Aztán Fukor vért köhögött fel.

– Nem értem! Nem tudok segíteni, nem vagyok elég erős! – sírt a kisfiú.

Fukor fiatal arcát eltorzította a fájdalom, Kölyök csak ült mellette, és a kezét szorongatta.

– Ez egy isten szigonya volt, Kölyök, senki nem tud rajtam segíteni! Valamit azonban még el kell mondanom neked – nyögte a pap.

Aton felállt, döbbent tehetetlenségét hirtelen iszonyatos düh váltotta fel, és Torkra vetette magát. Ádáz küzdelem alakult ki kettejük között. Fukor amint észrevette, mi történik, Liolára nézett.

– Állítsd meg őt! – kérte, aztán visszafordult Kölyök felé, és amennyire erejéből tellett mesélni kezdett.

Liola a verekedőkhöz sietett. Megpróbálta leszedni Atont Torkról. Kiabálása csak nehezen jutott el a haragtól tébolyult harcos agyáig, aki végre elengedte Tork nyakát, és leült a földre. Néhány pillanatig üres tekintettel maga elé bámult, aztán felhúzott térdére hajtotta a fejét.

Tork elnyúlva maradt a fűben, a levegőt kapkodva, szégyenkezve nézte a társát.

Liola épp letérdelt volna Aton mellé, amikor meghallotta Kölyök zokogását. Már tudta, hogy Fukor halott, ezért inkább odarohant, hogy megvigasztalja a gyereket.

A parton felbukkanó Hangyócát nem vette észre senki… Csak Tork kétségbeesett fájdalomsikolyaira eszméltek fel… Mire bármit tehettek volna, már késő volt: a szerencsétlent halálra marta a sav.

 

Fukor sírja mellett Aton átkarolta Kölyök vállát.

– Gyere, kis barátom! Elviszlek a kolostorba, bizonyára lesznek ott nálam bölcsebbek, akik tudják, hogyan tovább.

A fiú felnézett, komoly hangon így szólt:

– Fukor azt mondta, meg kell találnunk az igaz istent, és ha megtaláltuk, meg kell mutatnunk mindenkinek. Csak így lehetünk úrrá a Káoszon.

Liola rámosolygott.

– Ha azok után, amit átéltél, még képes vagy ezt mondani, és hinni ezekben a szavakban, akkor te valóban megtalálhatod az Istent!

 

Oldal: Zorn szigonya II. (fantasy)
Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja - © 2008 - 2024 - bogarerika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat