Fények tánca

regényrészlet

Hajnalban, amikor a hűvös levegő szinte a csontokig hatol és megborzongat, kettős érzés lesz úrrá az emberen. Egyszerre bevackolná magát a puha állatbőrök alá, ugyanakkor eszeveszett futásra indulna, hogy utolérje az éjszakával eltűnt álommeleget.
Az erdő mélyén ébredő, szakadt ruhás alak nehézkesen felült, ásítva simított végig mocskos ingéből itt-ott kivillanó karjain. Zavartan nézett körül. Mélyen beszívta a hajnali erdő illatait. Nagyot sóhajtott.  Aztán felállt.  Nyújtózkodott, komótosan lehajolt vastag torkalprém köpenyéért, és a karjára csapta. Elnyűtt tarisznyáját a vállára akasztva elindult.  Úgy érezte, a lábai maguktól viszik.
A patakparton találta magát. Holmiját ledobva lehajolt, hogy megmosakodjon. A víztükörből egy torzonborz, nagyszakállú, gubancos sörényű, rémes alak bámult vissza rá. Miután megmosakodott, tőrével megpróbálta rendbe hozni ijesztő ábrázatát.
Egy pillanatra felnézve, hat év körüli kisfiúra figyelt fel a patak túlpartján. A gyermek kavicsokat dobált, de fura módon egyetlen kő sem csobbant a vízbe.
– Megőrültél, Bird! – a férfi megrázta a fejét.
A gyerek felállt, búcsút intett. Jobb tenyerén hosszú, alig behegedt seb húzódott. Egyik pillanatról a másikra eltűnt a fák között.
Bird teljesen tisztában volt vele, hogy a kölyök nem volt ott, csak képzelete játszott vele. Miután lehetőségeihez képest rendbe hozta magát, és némileg kijavította ruházatát is, már magasan járt a nap.
Lehajolt egy lilaszirmú apró virágért. Tudta, bár fogalma sem volt róla honnan, hogy nyugtató és fejfájáscsillapító hatású gyógynövény. Körülnézett, a rét tele volt gyógyfüvekkel, az összesnek tisztában volt a nevével és hatásaival. Felnézett és térdre rogyott, karjait az ég felé tárva, felszabadultan, teletorokból felkiáltott:
– Vezess, Mia!

Nua sosem szerette a marlákat, és a hetek óta tartó utazás során még jobban megutálta őket. Míg eljutott Tullia fővárosában, gondolatban újra és újra végigélte a végzetes találkozást, mely kínszenvedésének okozójává vált.
Merger elöljáró kastélyába várta Dverell királyt. Az elöljáró lányára bízta az ünnepi ételek elkészítésének felügyeletét. Merger a vár alsó szintjén rendeztetett be magának egy kis ebédlőt. Nua innen indult apja emeleti fogadószobájába,  amikor a tálalással kapcsolatban kérdései merültek fel. 
A folyosón egy lirabőr vadászruhát viselő férfi haladt előtte, hátulról nem találta ismerősnek. A férfi határozottan lépkedett, az elöljáró szobája előtt sem torpant meg, kopogtatás és lábtörlés nélkül nyitott be.
– Uram! – kiáltott rá Nua
A férfi elképedve fordult meg, a lány odaszaladt hozzá.
– Ezt hogy’ képzeled? Ez a helyiség Merger elöljáró fogadószobája, azért van a kopogtató és a lábtörlő, hogy használd! – a rendreutasító pillantással mérte végig az ötvenes évei közepén járó magas termetű férfit. – Még akkor is, ha a király érkezésének hírét szeretnéd tudtunkra adni.
Ekkor már az elöljáró is az ajtóban állt, sápadtan nézett magából kikelt lányára. Aztán kétségbeesett, szinte könyörgő pillantást vetett a vadászra, de az csak mosolygott.
– Valóban tiszteletetlen voltam, gyermekem, de remélem, megbocsátasz nekem! Kíséretemet egy kissé megelőztem, mert kipróbáltam egy marlát, melyet Kler elöljáró ajándékozott nekem. Úgy gondoltam váratlan érkezésem nem okoz majd problémát, de hát tévedtem – Dverell király még mindig mosolygott.
Nua szeme könnybe lábadt, de azért határozottan vágott vissza:
– Uram, ebben a ruhában nem ismerhettelek fel, ezért helyesen cselekedtem, amikor szokásaink betartását kértem számon! Különben is úgy vélem, uram, hogy egy király csak akkor követelhet tiszteletet, ha maga is megadja azt! – Nua hosszan a férfi szemében nézett, aztán meghajolt és elrohant.
Merger elöljáró kénytelen volt hosszasan mentegetőzni tiszteletlen leánya miatt. Dverell király megbocsátott, egyetlen feltételt szabott csak, ha újra virágba borulnak a fák, az elöljárónak egész családjával látogatást kell tennie Tull várába.
Hóolvadás után, amint az utak újra járhatóvá váltak, az elöljáró feleségével, lányával és kíséretével felkerekedett, hogy eleget tegyen a királyi parancsnak.

Dverell király a trónteremben várta fiát, a kora hajnali időpont ellenére, frissen és rendkívül vidáman.
Ven leplezni próbálta dühét, amikor belépett, de apja azonnal észrevette rossz kedvét.
– Baj van, fiam?
– Már éppen indulni készültem, a nyeregből szálltam le.
– Gondoltam, de nem érdekel. Szeretném, ha ezúttal időben hazatérnél, ma ugyanis megérkezik a nő, akit számodra választottam.
– De, apám! – tiltakozott a fiatalember.
Dverell egy intéssel félbeszakította:
– Bízz bennem! – a király mosolygott. – Mire visszatérsz, már várni fog rád – megveregette fia vállát, aztán magára hagyta a trónteremben.
Ven egy röpke pillanatig tanácstalanul álldogált, aztán elindult a bástyára. Szeretett a mellvéden üldögélni, bámészkodni, álmodozni, most menedéket keresett ott.
Vadásztársai sosem mutatták ki haragjukat, ha késett, hogy’ is tehették volna urukkal szemben. Egyedül Polla, az unokahúga engedhette meg magának, hogy szemrehányást tegyen neki, de most ő sem érdekelte.
Tudta, hogy apja már jó ideje feleséget keres a számára, hogy elrendezze fia és az ország sorsát, míg bírja erővel.
Ven jó királynak tartotta apját.
Dverell, aki maga nem volt sem híve, sem mestere a harcnak, a legjobb harcosokkal tanítatta fiát.  A fegyveres összecsapások előtt rendszeresen kikérte tanácsadói véleményét. Ennek ellenére tekintélyt és tiszteletet vívott ki magának uralkodása során, és még a legkiválóbb harcosok is fejet hajtottak előtte, és volt egy tette, mellyel maga felé fordította alattvalói szívét is. A legnagyobb aszály idején, amikor a terményadók megterhelték a parasztcsaládokat, maga is elkísérte az adószedőket azokra a településekre, ahol komoly ellenállástól kellett tartani. Aztán, mikor a falvak főterén összegyűlt a megfelelő mennyiségű gabona és állat, magához rendelte az elöljárókat, és visszaadta nekik a termény egy részét, azzal, hogy osszák szét az éhezők között. Tanácsadói máig vitatták ezt az intézkedését, mondván, hogy a falusi elöljárókban nem lehet megbízni, és a drága termény így ebek harmincadjára jutott, ám a szegény nép sosem feledte tettét.
A tervezett házasságkötéssel Ven alkalmassá vált volna arra, hogy átvegye apjától a trónt. Így ez az esemény nemcsak örömet hozhatott a fiatalember számára, hanem az uralkodás nehéz terhét is, rengeteg lemondást, vadászatokról, mulatságokról, búcsút a felelősség nélküli ifjúkortól. A hadsereg vezetése már trónörökössé avatása óta feladata volt, ám mivel a határokon viszonylagos béke honolt ez a kötelezettség egyelőre még nem nehezedett komoly súllyal a vállára.

Oldal: Fények tánca
Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja - © 2008 - 2024 - bogarerika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat