Tűlevél, a fenyőtündér

 

 

Lilla a díszítésre váró fenyő előtt állt, úgy látta, mintha az egyik ág tövénél valami mocorogna. Az egyik pillanatban még egy sötétzöld kis gombócot látott, a másikban pedig egy zöldruhás, szárnyas fiúcska guggolt előtte az ágon.

Kicsiny zöld sapkája hosszú tűlevélben végződött, és az alóla előbukkanó fekete hajfürtök is hegyes kis tüskéknek látszottak.   A legényke könnyedén billegtette selyemfényű, halványzöld szárnyait. Amikor felállt az ág végén, akkor sem volt nagyobb, mint egy karácsonyfaégő.

Lilla csodálkozva kérdezte:

– Te meg ki vagy?

A lény csípőre vágta a kezét.

– Ezt én is kérdezhetném – morogta, felhúzva hegyes kis orrocskáját.

– Lilla vagyok, én itt lakom – mosolygott a kislány, nem értve a fura kislegény felháborodását.

– Tűlevél vagyok, és én is itt lakom.

– A mi karácsonyfánkon?

– Az én fenyőfámon – javította ki Tűlevél sértődötten. – Fenyőtündér vagyok, ez a fa az otthonom.

Lilla zavartan nézte Tűlevelet, aztán mivel lépteket hallott halkan figyelmeztette:

– Bújj el, jön az Apukám!

A tündér eltűnt a fenyő ágai között.

Mire a gyertyagyújtás ideje elérkezett, a kislány megfeledkezett a különös lényről.

Ám, amikor az ünnepet követő egyik délután a szüleivel hazatértek a nagymamájától, sötétzöld rongydarabot pillantott meg az ajándékba kapott bevásárló kosárka tetején. Csak ekkor jutott eszébe a különös kis figura. Kíváncsian hajolt le a tündérhez, aki az elszáradt és lepotyogott tűlevelek között hevert. Tűlevél ájultnak tűnt. A kislány aggódva felemelte és átszaladt vele a szobájába.

Még hallotta édesanyja figyelmeztetését az előszobából, hogy nem mosott kezet hazatérésük után, de szinte rögtön meg is feledkezett róla, mert rettegett a pici lény egészségéért. Gyorsan a babaház ágyára fektette. Néhány pillanatig aggódva nézte Tűlevél sápadt arcocskáját. A tündér tüskés fekete haja elveszítette fényét, és mintha sötétzöld sapkájának csúcsa is lekonyult volna.

A kislány mutatóujjával megérintette Tűlevél arcát. A tündér felnyitotta a szemét, halványan elmosolyodott, piciny orra megmozdult, és szimatolni kezdett.

– Gyanta, friss gyanta – sóhajtotta.

Lilla a kezére nézett, aztán megszagolta. Megérezve a tiszta, friss fenyőillatot eszébe jutott a hatalmas fenyő a városháza előtti téren. Séta közben odaszaladt hozzá, hogy megsimogassa az ágaira hullott friss havat. Nagyon várta már a hóesést, és a magas sötétzöld fa különösen szépen festett puha, fehér köntösében.

A kislány a szép és egészséges fára emlékezve rájött, hogyan segíthetne a beteg tündéren, aki úgy tűnt, otthonával együtt, az életerejét is elveszítette.

– Apa! – kiáltotta a kislány, és már szaladt is át a nagyszobába, egyenesen a fotelben üldögélő édesapja ölébe.

Apa rámosolygott, és átkarolta:

– Mondjad, tündérem!

– Holnap délelőtt szánkózás helyett szeretnék visszamenni a városba!

Apa elképedt arccal nézett rá.

– Hogy-hogy? Hiszen annyira vártad már, hogy végre szánkózhass!

– Én mégis inkább visszamennék a nagy fenyőfához. Kérlek, Apuci! Majd szánkózunk délután.

Apa rövid gondolkodás után bólintott, aztán felállt.

– Rendben, de most induljunk és mossuk meg a kezed!

 

A délelőtti hóesésben Lilla megállt a szépséges fenyő mellett. Felhajtotta a bevásárló kosárra terített takarót, a babák közül kiemelte Tűlevelet, és gyors mozdulattal bedugta az ágak közé.

A hegyes tűlevelek végigkarmolták a kislány kezét, aki először majdnem sírva fakadt, de aztán gyorsan lehajolt, és az ágon ernyedten heverő tündért figyelte.

– Lillus, gyere ki onnan! – édesapja figyelmeztető hangjára a kislány összerezzent, és vonakodva elindult kifelé. Amikor visszanézett, úgy látta, mintha Tűlevél egy icipicit megmozdult volna. Ám ekkor Apa megfogta a kezét, és szemrehányóan így szólt:

– Nem szabad beszaladgálni oda, tele van égőkkel, és ráadásul ott van az áramvezeték is, nagyon veszélyes. Ígérd meg, hogy máskor nem szaladsz el előlem!

Lilla szó nélkül bólogatott, de gondolatai csak Tűlevél körül forogtak, ahogy a séta során mindvégig. Amikor pedig hazafelé tartva elhaladtak a nagy fenyő mellett, a kislány izgatottan kutatott tekintetével a sűrű ágak között.

Az egyik égő hirtelen megbillent. Ahogy a kislány jobban odafigyelt, látta, hogy az ág himbálózik alatta. Lilla ekkor megpillantotta Tűlevelet.

A tündér tisztes távolságra üldögélt az égőtől, közel a fenyő törzséhez, és a lábát lógázva a kislányt nézte. Aztán könnyedén billegtetni kezdte fénylő szárnyait, majd felreppent. Elkapott egy ágat, és két kis karjával kapaszkodva, hintázni kezdett.

Lilla látva, hogy barátja újra egészséges, boldogan integetett neki. A kislány tudta, hogy soha, de se soha nem felejti el Tűlevelet. A kis tündér szomorú esete után már jobban értette az óvó nénije szavait is. Éva néni legutóbb ugyanis arról mesélt, hogy miért fontos minden kivágott fa helyett újat ültetni. Hiszen a fák állítják elő az éltető oxigént Földünk élőlényei számára, ezenkívül ők adnak otthont és táplálékot a madaraknak, meg az állatoknak… és Lilla most már azt is tudta, hogy a fákra még a tündéreknek is szükségük van.

 

Oldal: Tűlevél, a fenyőtündér (mese)
Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja - © 2008 - 2024 - bogarerika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat