Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja

Hegyháti Bendegúz, a rőt szakállú manó már elmúlt kétszáz éves. Szálfa Erdőben egy öreg tölgyfa odvában éldegélt. Mindig melegen üdvözölte arra járó ismerőseit: Nyúlné asszonyt a fiaival, Pettyest, a bátor kis őzbakot és Vöröskét, a mókuslányt. Ha mellé telepedtek, szívesen mesélt távoli szülőföldjének híres lakóiról: a zúgó-pataki molnárlegényről és Fenyőági Tudós Ignácról.

Egy délután a manó lakása előtt hatalmas kupac állt. Volt abban kising, törött bögre, fél pár tornacipő, körömvirág kenőcs, és még egy habcsók is, a karácsonyfáról. Ez utóbbi így, nyárderekán kissé szokatlan volt, de Hegyháti Bendegúz sem volt mindennapi figura.

A fából mérges kiabálás, aztán pedig keserves sírás hallatszott.

Pettyes zavartan nézett Vöröskére. Nyúlné asszony ráparancsolt hat bolondos fiacskájára, nehogy elkószáljanak. Aztán megütögette az ajtófélfát. Az ajtó ugyanis tárva volt. A következő pillanatban kicsit oldalt kellett lépnie, mert egy gombócba csavart, csíkos zokni repült el mellette.

– Mi van? – hallatszott aztán egy morcos, vendégfogadáshoz egyáltalán nem illő hang.

Végül maga Bendegúz is megjelent az ajtóban. Az orra egészen vörös volt. Bizonyára a sok orrfújástól, a sírdogálás miatt. Elővette kockás zsebkendőjét és trombitálni kezdett.

– Valami baj van? – kérdezte Nyúlné asszony.

– Maga Fenyőági Tudós Ignác érkezik hozzám látogatóba! És ha nem találom meg a szép piros bakancsom, nem tudunk túrázni! – Bendegúz dobbantott egyet barna-mamuszos lábával, de a puha talp semmi hangot nem adott a földre érve. Helyette Bendegúz visított fel:

– Juj, egy kavics!

Nyúlné asszony vigasztalóan megsimogatta a karját.

– Figyelj, Bendegúz! Ideje lenne már rendet tenni a kuckódban. A gyerekek és én szívesen segítünk neked.

– Én is!

– Én is!

Csatlakozott egymás után Vöröske és Pettyes is.

Gyorsan munkához láttak. A manó szipogott még egy ideig, de aztán egyre nagyobb kedvvel tette a dolgát. Hiszen, ha baráti kezek segítenek, a legnehezebb feladat is megoldhatóvá válik.

A kis faragott bútorok kivételével, mindent kihordtak az öreg tölgyfa elé. Mikor a kupac már majdnem a fa derekáig ért, szépen átválogatták Bendegúz holmiját. Ügyesen a helyére tettek mindent: a kisingeket, edényeket a szekrényekbe, alvómacikat az ágyra, a kenőcsöket és a szappanokat Bendegúz fürdődézsája mellé, a kis székre. A tönkrement tárgyakat egy zsákba rakták, hogy később elvihessék a hulladékgyűjtő szigetre.

Bendegúz bakancsa azonban még mindig nem került elő.

A manó újra keservesen sírni kezdett, barátai tanácstalanul néztek egymásra.

Egyszer csak egy kis cinege repült a manó vállára.

– Mi van veled, Bendegúz? Már kétszer repültem erre, és te csak sírsz és sírsz.

– A bakancsom, a gyönyörű bakancsom! – visította a manó.

– De hiszen két hete lógattad fel a fára, hogy megszáradjon, miután kitisztítottad! – méltatlankodott a kis cinege.

Bendegúz meglepetten nézett rá. Sírástól vörös arcán széles mosoly jelent meg, és ha nem félt volna, hogy összetöri, magához is ölelte volna a picike madarat.

Gyorsan felkapaszkodott a fára, és néhány pillanattal később már vissza is ereszkedett a földre. A bakancsa az összekötött fűzőkön lógott a nyakában.

– Nagyon feledékeny vagy, Bendegúz! – sóhajtott Nyúlné asszony.

– De segítünk a bajon! – és azonnal felszegelt az ajtó mellé egy kicsi táblát, hogy Bendegúz ráírhassa elvégzendő feladatait.

Bendegúz illedelmesen megköszönte a segítséget, és megígérte, hogy mielőtt Fenyőági Tudós Ignác hazaindulna, bemutatja őt a barátainak.