Régebbi írások.

Bogár Erika

Vigyázó Árnyak

 

 

 

Néha fátyolos őszi éjszakákon, a várostól távol, a szélben különös hangokat hallani. Szinte érzi az ember füle mellett a nyíl süvítését, orrában a lovak csípős szagát. Árnyak suhannak el a sötétség vándora mellett, ruháik ezüst díszei meg-megcsendülnek.

Ha megállunk, ők is megállnak, lélegzetvételük összekeveredik a szél hangjával, ott állnak mögöttünk, míg el nem indulunk újra. Őriznek, óvnak bennünket. Kaftánjaik surrogása úgy kísér végig utunkon, mint a fák lombjának susogása fejünk felett.

Vigyáznak, nehogy letérjünk az útról, melyen ők indítottak el minket sok-sok emberöltővel ezelőtt.

Talán fáj nekik, hogy utunk során elveszítettük hagyatékuk egy részét, a rovásírást, a visszacsapó íjat, a tarsolylemezt, a sámándalokat, sámándobokat, brokát kaftánjaikat és  ezüsttel kivert, gyönggyel berakott fegyvereiket, de mint  a jó szülő, fájó szívvel elfogadják az idő múlásának törvényét.

Az őrzők egyszer-egyszer megérintik a vándorokat. Van, aki kiköltözik a pusztába, jurtát épít, lovakat tenyészt, megtanul bánni az íjjal, furcsa ételeket készít, és nem akar visszatérni a városi hétköznapokhoz. Velük találkozva az egyszerű ember számára is megállíthatónak tűnik az idő, és újjáéled a remény, hogy fennmarad ez az egykor szilaj, a föld őserejét magában hordózó, büszke nép.

Az éjszakai vándor sétája végén összeszoruló torokkal sorolja  az ősök nevét: Csaba, Álmos, Árpád, Levente, Géza, Vajk, Botond, ...és utoljára visszanézve még látja őket, ahogy vágtató lovaik nyergében hátrafordulva, felajzott íjaikat lövésre készen tartva eltűnnek az őszi ködben.

---

 

 

 

 

Ősz

 

 

A csend körbezár, merengek szótlanul,

Mint az utolsó levél a fán,

S míg számára emlék az aranyló nyár,

Mely rég elsuhant a szél hátán,

Bennem a tűz őserővel lángol még.

Ám kívül az ősz már Valóság,

És csillogó fehér fátyolként

Szétterült a tájon a hajnali dér,

A fák lágy meleg zöldjét, mint a kiömlő vér,

Vörösre festette a metsző szél.

Csak lenne ősz mégis örökké!

Bár még éveimben enyém a nyár,

Lelkemben már ott lobog száz harcos napsugár,

S ezernyi vad színnel, szüreti dallal, illattal,

Megfeszített erejével tombol a végzet.

Mert szívembe égett, mikor egy kedves elment,

Ragyogni kell, hisz' egy napon egyikünk sem lesz más,

Mint az utolsó őszi napfénnyel

Szertefoszló látomás...

Oldal: Múltbanéző
Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja - © 2008 - 2024 - bogarerika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat