Tündérszárnyak

 

Mundzuk, a törpe a Határerdő szélén üldögélt egy faágon.

A Határerdő az emberek számára egy teljesen mindennapi erdő volt, csak a beavatottak tudták, hogy innen nyílik a Kapu Tündérországba. Mundzuk egyedül képtelen volt használni az átjárót, az csak a tündérszárnyak, emberi fül számára hallhatatlan zenéjére nyílt meg.  Ezért Mundzuk szinte mindig a tündérek nyomába járt, akik általában csak mosolyogtak a görbe lábú, nyomott orrú manón, és a legritkább esetben zavarták el.

Mundzuk egész helyes kis figura lett volna, ha többet nevet, és nem ült volna gonoszság a szemében. A törpe életének néhány száz éve alatt mindig másra vágyott, mint ami éppen jutott neki. Ezt a lényéből eredő hiányosságot még elviselhetetlenebbé tette saját maga számára azzal, hogy állandóan az irigyelt tündérek körül forgolódott. Szívesen átjárt velük az Embervilágba, és azzal szórakozott, hogy az itt élő rövidéletű, szárnynélküli lényeket bosszantotta. Mundzuknak nem volt varázsereje, de ravaszsága épp elég.  Ennek köszönhetően időnként sikerült apró szolgálatokkal bűvös tárgyakat kicsalnia gyanútlan tündérektől. Legnagyobb vágya ez idáig azonban még nem teljesült. Mundzuk egy pár tündérszárnyat szeretett volna, hogy szabadon járkálhasson Tündérország és az Embervilág között.

A törpe most Zillét nézte.

A lángvörös hajú féltündér egy favödörrel épp felé tartott. Nem messze a törpe fájától, de már bent a Határerdőben egy forrás eredt, és kis patak formájába továbbcsordogált az erdő mélye felé.

Mundzuk gyakran leselkedett a lány után, és ilyenkor mindig ezen az ágon üldögélt. Nem vette észre, hogy az elmúlt éjszakai vihar félig letörte az ágat. Mundzuk irigyelte Zillétől áttetsző, ezüstös szárnyait, melyek a szivárvány színeit tükrözték vissza, valahányszor megrezdültek a lány könnyed lépteinek hatására.

Amikor Zille eltűnt a szeme elől, Mundzuk körülnézett. A szomszéd fán észrevett egy ide-oda ugrándozó mókust, integetni kezdett, hogy egy kis mogyorót könyörögjön ki tőle. A kis állat azonban nem vette észre. A törpe egyre jobban ugrált, és most már kiabált is, a sérült ág azonban nem bírta el a súlyát, és letörött. Mundzuk leesett a fáról, az ág pedig rázuhant. A törpe kétségbeesetten sikoltozni kezdett, rövidke karjaiban nem volt elég erő, hogy megemeljék az ágat, és kimászhasson alóla.

Hamarosan egy lovas tűnt fel az ösvényen abból az irányból, ahonnan Zille is érkezett. Sötétbarna hajú, szép arcú fiatalember volt. Aranysújtásos, barna vadászruhája, lovának csillogó veretekkel díszített szerszámai arra vallottak, hogy nemes ember. A szerencsétlenül járt manó láttán leugrott a nyeregből, és könnyedén felemelte az ágat.

Mundzuk felismerte Dizavul herceget. Gyanította, hogy a fiatalember Zillét keresni. Az Emberkirály fia szerelmes volt a Tündérkirály és a Bűbájosasszony lányába. Mundzuk azzal is tisztában volt, hogy a szépséges Zille nem veszi komolyan a daliás ifjú érzelmeit. Állandóan kétértelmű megjegyzésekkel bolondította, és kinevette, ha a herceg zavarba jött.

Mundzuk egész jól szórakozott, amikor időnként utánuk osont, és kihallgatta őket.

A törpe egy ideig a herceg arcát figyelte, aztán lehajolt, hogy letakarítsa mohazöld nadrágjáról és kabátjáról a fűszálakat. Amikor végzett, a fejére csapta piros sapkáját, és megkérdezte:

– Mit kérsz cserébe? Teljesítem egy kívánságod!

– Az én kívánságom helyett nem teljesítenéd annak a lánynak a kívánságát, akit szeretek? – kérdezte a herceg, álmodozó tekintettel.

Mundzuk, száját elhúzva, a fejét ingatta. Legszívesebben kinevette volna ezt a bolondot, de a herceg csak az imént mentette meg, és inkább erőt vett magán.

– Nagyon szeretheted, de vajon Zille szeret téged?

A herceg vállat vont.

– Akkor miért nem kívánod, hogy szeressen? – faggatózott Mundzuk.

– Mert arra vágyom, hogy magamért szeressen!

Mundzuk a fejét ingatta.

„Ez tényleg sült bolond!” – gondolta sajnálkozva, közben lehúzta ujjáról szentjánosbogár gyűrűjét, és a hercegnek nyújtotta.

– Fordítsd a tenyered felé a bogárkát, mielőtt elhangzik a kívánság.

 

Dizavul kipányvázta a lovát, és elindult Zille után, a forráshoz.

A törpe a herceg után lopódzott. Amikor utolérte, az ifjú már találkozott a féltündérrel, a patakparton sétálgattak. Ma szokatlanul csendesek voltak, Mundzuk jobb híján a tündérszárnyakat csodálta. Aztán meghallotta a herceg mély sóhaját, és ez felkeltette az érdeklődését.

„Készül valamire…” – gondolta a törpe, és közelebb lopakodott. Kíváncsiságában megfeledkezett az óvatosságról, és kis híján belecsúszott a patakba.

A herceg Zille kezét szorongatta.

– Te a Tündérkirály lánya vagy, az én apám is király… – Dizavul reménykedve nézte a lány csillogó zöld szemét, abban bízott, kitalálja a gondolatát, és megkönnyíti a dolgát.

Zille azonban, ha tudta is, mire készül a herceg, nem mutatta. Kicsit félrehajtotta a fejét, és huncut mosolyra húzódott az ajka. Dizavul egyre inkább zavarba jött, de aztán összeszedte magát, és komoly hangon így szólt:

– Kérlek, legyél a feleségem!

Úgy tűnt, a lány meglepődött, még a lélegzete is elakadt egy pillanatra, aztán felkacagott, és kihúzta kezét a herceg markából.

– Talán kaphatok egy tündérherceget is, minek érjem be egy emberrel?!

– Van egy tündérherceg, aki kedves a szívednek? – kérdezte Dizavul szomorúan.

Zille a fejét rázta.

– Én nagyon szeretlek téged, Zille. Akkor is szeretnélek, ha nem a Tündérkirály lánya lennél. Mert tudom, hogy kedves vagy, segítesz az embereken és az állatokon a tudással, amit az édesanyád osztott meg veled. Szeretem hallgatni az éneked, és én is táncra perdülnék, amikor táncolsz.

Zille mintha egy pillanatra elgondolkozott volna a herceg szavain, de aztán megint csak felkacagott. Csilingelő nevetését szárnyára kapta a szél, és messze vitte. Összehúzott szemmel vizsgálgatta Dizavult. Aztán váratlanul megsimogatta egyre elkeseredettebbé váló arcát. A herceg ekkor felbátorodva átölelte, és halványan elmosolyodott.

– Legalább egy csókot adj, kívánhatsz valamit cserébe! – a herceg a lány háta mögött megfordította ujján a gyűrűt.

Zille nevetve kiszabadította magát a herceg öleléséből.

– Előbb válj kővé! – kiáltotta, és visszaszaladt a patakparton a vödréért.

Dizavul leforrázottan bámult utána, aztán sápadtan nézegette Mundzuk gyűrűjét.

A törpe, aki végig tanúja volt a jelenetnek, tudta, hogy hamarosan valóra válik a kívánság, és a féltündérnek nem lesz többé védelmezője. Ő pedig könnyedén megszerezheti, amire oly régóta vágyott.  Bár Tündérország törvényei szerint egy tündér csak önként mondhatott le a szárnyairól, Mundzuk, a történtek után már biztos volt benne, hogy előbb-utóbb kicsalja majd őket Zillétől. A törpe egyszer csak kinyújtotta a kezét, és a szentjánosbogár visszaszállt az ujjára. Mundzuk a herceg csodálkozó arcát látva, gonoszul nevetett.

Amikor Zille a vízzel teli vödörrel hazafelé tartott, egyáltalán nem tűnt boldognak, mindig rózsás arca most szokatlanul sápadt volt. Bolond kis szíve pedig őrülten vert. Legszívesebben visszaszaladt volna Dizavulhoz, hogy csak úgy egyszerűen, minden kívánság nélkül megölelje és megcsókolja. Senki a világon nem volt még oly’ kedves a számára, mint a herceg. Izgatottan várta a patakparti sétákat, és bár sosem mutatta, mindig elszomorodott, mikor elváltak egymástól. Amikor az erdő szélén megpillantotta Dizavul lovát, úgy érezte, ott kell maradnia, míg a herceg visszatér, de tudta, Cirilla, az édesanyja már nagyon várja a tiszta a vizet. Ma a Bűbájosasszony egy különleges erősítő keveréket készített, és a varázsfőzetnek készen kellett lennie, mire a nap lenyugszik, hogy az utolsó kihunyó sugárka erejét is magába zárhassa.

 

Mivel a herceg nem ért haza sötétedésre a palotába, aggódó édesapja kerestetni kezdte.

Testőrök, vadászok, szolgák de még az udvari mulattató is Dizavult kereste. Miután a számukra kijelölt területet átkutatták, az emberek a kezüket széttárva tértek vissza. A királyon mély szomorúság vett erőt, alig egy éve veszítette el szeretett hitvesét, és most attól tartott, hogy egyetlen fia követte édesanyját a halálba.

Éjfélt ütött az óra, amikor a fővadász jelentette a királynak, hogy a várhoz közeli erdőben találtak egy Dizavult ábrázoló kőszobrot. A király fáklyás kísérettel vonult a patakpartra, és könnyezve a szobor lába elé rogyott.

Valaki egyszer csak azt kérdezte tőle:

– Miért sír, felséged?

A király felemelte a fejét. Hanzár, a herceg dajkája állt mellette. Dizavul felnőtt, az öregasszony pedig az évek során fokozatosan elveszítette a látását, így már nem sok hasznát látták, ám a jószívű király nem küldte el az udvartól. Az asszony naphosszat a kamrájában üldögélt, és csak nagyon ritkán merészkedett ki a szabadba. Váratlan felbukkanása mindenkit meglepett.

– Elveszett az én kedves fiam, Dizavul!– sóhajtott a király a fejét ingatva.

– Hogy mondhat ilyet, felséged?! Tudod, milyen jó a hallásom, és én bizony hallom a herceg szívének dobogását itt, egészen közel – a dajka előre nyújtotta a kezét, és ujjai megérintették a szobrot.

Most jöttek rá mindannyian, hogy Dizavul kővé változott. Szomorú édesapja hazavitette a kőherceget, és a vár udvarán állíttatta fel.

 

Másnap reggel egymás után keresték fel Cirilla kis házát az erdő vadjai, hogy elmeséljék Zillének a történteket. Ők sokkal többet tudtak az embereknél, hiszen nincs olyan pontja az erdőnek, amelynek közelében ne lenne közülük valaki: egy nyúl, egy pocok vagy akár csak egy pille. Tőlük szerzett tudomást Zille Mundzuk mesterkedéséről.

A Bűbájosasszony szomorúan nézte a lányát. Zille kétségbeesetten zokogott. Sosem hitte volna, hogy a lelkiismeret-furdalás ilyen fájdalommal járhat.

– Hogy tudom kiszabadítani? – kérdezte édesanyjától.

– Vissza kell kérned Mundzuktól a gyűrűt, hogy egy újabb kívánsággal kiszabadíthasd a herceget. Talán felajánlhatnál valamit a törpének.

– Mundzuk a szárnyaimat akarja, és vele az életerőt – suttogta a lány.

– A szárnyakat nem kérheti el tőled, viszont kérhet tőled valami olyasmit, amit csak a Tündérkirály adhat oda neked, és cserébe át kell adnod a szárnyaid. Mundzuk irigy, és talán úgy gondolja, ha neki nincs szárnya, neked se legyen.

Zille azonnal elindult az erdőszéli fához, ahol Mundzuk előszeretettel időzött.

A törpe most a fa tövében üldögélt, nem mászott fel az ágak közé, talán félt, hogy újra lepottyan. Egy fűszálat rágcsált. Amikor a féltündért meglátta, gonosz vigyor jelent meg az arcán.

– Hogy tehetted ezt, Mundzuk? – kérdezte Zille haraggal.

Mundzuk mosolyogva ingatta a fejét.

– Nem értem pontosan, mit tettem én?

– Hogy változtathattad kővé szegény Dizavult?

– Méghogy, én?! – a törpe felpattant. – Micsoda sértés! Ez a te kívánságod volt, gonosz lány!

Zille képtelen volt visszavágni, hiszen Mundzuk igazat mondott! Tehetetlenül felsóhajtott. Mundzuk felállt és odaballagott hozzá. Alig ért a lány derekáig, összehúzott szemmel nézett fel rá, szája sarkában kegyetlen mosoly játszott.

– Ha szépen megkérsz, talán segíthetek neked. Odaadom a gyűrűmet. Mit adsz érte?

Zille tudta, hogy Mundzuk mit szeretne megkapni, de képtelen volt kimondani, hogy átadja tündérszárnyait. Zille félig ember volt, varázsolni nem tudott, egyedül a szárnyai kötötték a Tündérvilághoz, ezekben testesült meg az életerő, melyből a rövidéletű embereknek sokkal kevesebb jutott, mint a tündéreknek. Zille a szárnyakkal együtt lemondott volna a halhatatlanságról és az örök szépségről.

– Az életerőt akarom! – kiáltotta a törpe türelmetlenül.

– Ezen még gondolkodnom kell, hamarosan választ adok – mondta Zille sóhajtva.

 

A lány egész éjjel törte a fejét, hogy a tündérszárnyakon kívül még mi jelképezheti az életerőt. Eszébe jutott a négy őselem a föld, a víz, a tűz, és a levegő. Elhatározta, hogy valahogy megszerzi őket, és ezzel kijátssza Mundzukot.

Zille először az Életmezőn dolgozó parasztemberhez indult, hogy kérjen tőle egy marék földet, cserébe felajánlott a munkáját.

Az ember épp aratni kezdett, de szinte alig lendítette meg a kaszáját, egy kő máris kicsorbította. Zille maga vitte el a szerszámot a kovácshoz.

A kovács a Tűz Hegyének lábánál lakott. A lány megkérte, hogy készítsen egy új kaszát a parasztembernek. A mesternek sok munkája volt, Zillének hosszan kellett várakoznia.

Mikor a kovács végre nekifogott elkészíteni a kaszát, Zille ott álldogált mellette. Idegességében a szárnyait billegette, emiatt állandóan fellobbant a tűz. A kovács mérges lett, rászólt a lányra:

– Ne billegtesd a szárnyaid te, tündér, folyton felszítod a tüzet! 

Így Zille magára hagyta, de nem bírt tétlenül üldögélni, és míg a kovács dolgozott, a lány vacsorát főzött neki.

Amikor a kovács végzett, megvacsorázott. Mivel a parasztember küldött fizetséget a kaszáért, a kovács megkérdezte a lánytól, mit kér cserébe a finom ételért.

Zille azt kérte a kovácstól, hogy visszatérhessen majd hozzá egy fazéknyi parázsért.

Még az éjjel elindult, hogy a földműves korán megkezdhesse az aratást.

Másnap Zille marokszedőként ment utána. A sok segítségért a parasztember még kevesellte is a maréknyi földet, amit a lány kért tőle, és sok szerencsét kívánva, bocsátotta útjára.

Az aratás után Zille a molnárhoz ment. A takaros vízimalom a Csillámpatak vízének erejével dolgozott.  A féltündér megalkudott a molnárral egy korsó vízre. Cserébe kitakarította a malmot, hogy tiszta legyen, mire megérkezik majd a sok gabona.

Már megvolt a víz és a föld, Zille elindult a kovácshoz a parázsért.

 

Mundzuk, aki mindeddig bizonyára a nyomában járt, most elrejtőzött előle. Úgy látszik, rájött, hogy a lány kifogott rajta, és megint nem sikerül megszereznie a tündérszárnyakat. Zillének sokáig kellett keresnie a törpét. Végül ott talált rá, ahol Dizavul kővé vált.

– Már türelmetlenül vártalak – Mundzuk úgy tett, mintha Zille hibája lett volna, hogy ennyit kellett várakoznia.

Zille a törpe elé tette a fazékban izzó parazsat, a korsó vizet és a földet egy búzamaggal.

– Itt a tűz, a víz és a föld, már csak a levegő hiányzik… Kérlek, fogadd el ezeket, és add ide a gyűrűt, hogy visszaváltoztathassam Dizavult! Ő nem hibás semmiért! Ne büntesd az én vétkem miatt! Ígérem, elhozom neked a levegőt is!

Ahogy fogadkozott, megbillentek a szárnyai, és a parázs felizzott. Erről eszébe jutottak a kovács szavai.

– Az én tündérszárnyaim képesek feléleszteni a tüzet, ahogy a levegő – suttogta Zille.

Már tudta, hiába jutott eszébe egy másik megoldás, mégis csak fel kell áldoznia a szárnyait.

– Holnap hajnalban felmegyek a Tűz Hegyére, és leugrom. A kelő nap melegétől leválnak a szárnyaim, és megkaphatod őket.

 

A palotában izgatott szolgák ébresztették a királyt, mert amikor a nap felkelt, különös dolog történt a kőszoborral. A hűvös hajnali szellő, mintha lisztet fújna szét, finom port sepert le a szoborról.

Az udvaron egyre több lett a por, és a kő alól előtűnt a herceg arca, majd a ruhája. A kőszoborból kiszabadult herceg a Tűz Hegye felé emelte arcát. Egy tündér a magasba emelkedett, majd lábait összezárva, kezeit előrenyújtva, a föld felé fordult.

Dizavult egy pillanatra elvakította a napfény, behunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, látta, hogy egy törékeny emberalak lehanyatlik a fák közé, miközben a szivárványszínben pompázó tündérszárnyak könnyedén felemelkednek az ég felé.

A herceget baljós érzés kerítette hatalmába.

– Zille! – suttogta.

A kastélyba mindenki ünnepelt, de a herceg egyre nyugtalanabb lett. Folyton csak az a kép járt a fejében, ahogy ébredése pillanatában a tündér alázuhant a hegytetőről, aztán feltűntek az üres tündérszárnyak.

Dizavul nem bírta tovább a bizonytalanságot, az istállóba sietett. Nem várt a lovászfiúra, maga nyergelte fel a leggyorsabb paripát, és szélsebesen elnyargalt vele az erdő irányába. Édesapja és a várnép tagjai csodálkozva bámultak utána.

 

Dizavul a Tűz Hegyének tövében talált rá a puha mohaszőnyegen heverő Zillére.

 A herceg lassan szállt le a nyeregből, és félve indult a lány felé. Zille arca sápadt volt, lángvörös haja szétterült a sötétzöld mohán. Baljós érzés költözött Dizavul szívébe, megrettent a lehetőségtől, hogy kedvese halott.  Sóhajtva térdre ereszkedett, gyengéden a karjába vette a lányt, és a keblére ölelte.

És ekkor meghallotta Zille halk sóhaját. A lány kinyitotta a szemét. Dizavul arca felragyogott, aztán szemrehányó hangon megkérdezte:

– Miért adtad oda a szárnyaid, Zille?

Zille mosolyogva válaszolt:

– Mert szeretlek.

Dizavul a lova nyergébe ültette kedvesét, és hazavitte édesapja várába. A herceg kiszabadulását ünneplők egy-kettőre egy esküvőn találták magukat. Cirillát maga a Tündérkirály repítette a palotába. Egymás után érkeztek az ország lakói, szegények, gazdagok, nemesek és koldusok, aztán jöttek a tündérek, törpék, az erdő vadjai, még néhány lápi lidérc is odamerészkedett a várárok vizén keresztül. 

A három napig tartó lakodalomról sokáig beszéltek. Mindenki talált kedvére való csemegét, a zenészek mindenkinek eljátszották a nótáját. Az a hír járta, hogy Zille tündérnővérei közül sokan otthagyták volna a szárnyaikat egy-egy nemes úrfi kedvéért.

Szegény irigy Mundzuk pedig talán azóta is kergeti az ég felé szállongó tündérszárnyakat.

 

 

Oldal: Tündérszárnyak (mese)
Bogár Erika (Rica Whimsy) honlapja - © 2008 - 2024 - bogarerika.hupont.hu

A HuPont.hu ingyen weboldal szerkesztő mindig ingyenes. A weboldal itt: Ingyen weboldal

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat